Európai közjó-e az agrártermelők jövedelme?

Nyolc hónappal a következő többéves pénzügyi keret előterjesztése előtt a kérdéssel foglalkozó politikusok és szakértők a sötétben tapogatóznak az uniós költségvetés jövőjét illetően. Miközben az Európai Beruházási Bank alelnöke eleve kizárja 2020 után az uniós szinten elkölthető források növekedését, addig Mario Monti szerint a kérdés egyáltalán nincs lefutva.
Az EU jelenlegi költségvetésén nehéz kimutatni azt a hozzáadott európai értéket, ami a következő, 2020 utáni többéves pénzügyi keret egyik fő vezérlőelve lehet – húzták alá annak a pódiumbeszélgetésnek a neves résztvevői, amit hétfőn Brüsszelben rendezett az Európai Bizottság az EU pénzügyeinek jövőjéről. Az esemény a júniusban közzétett vitaanyaggal egyetemben már a következő többéves keretköltségvetés előkészítését szolgálja, amire jövő év májusában terjeszti majd elő javaslatát az Európai Bizottság.
 
Daniel Gros, brüsszeli sztárközgazdász meghatározása szerint az a hozzáadott európai érték, hogy az EU-szinten nagyobb hatásfokkal kell elkölteni egy eurót, mint tagállami keretek között. Az Európai Politikai Tanulmányok Központjának (CEPS) igazgatója szerint ellenkező esetben nemzeti és nem uniós szinten kellene elkölteni az adófizetők pénzét a közjóra.
 
Gros az európai hozzáadott értékkel rendelkező politikák és költségvetési tételek közé sorolja a biztonságot, a védelmi politikát, a kutatásra és az innovációra fordított kiadásokat, és úgy véli, hogy az EU-nak az egész közösség (és nem csak az euróövezet) pénzügyi stabilitására is gondolnia kellene (mint közjóra).
 
A kohéziós politikánál ugyanakkor már nehezebben kimutatható szerinte a hozzáadott európai érték, de elismeri, hogy a felzárkóztatási politika az EU szerződésben meghatározott céljai közé tartozik. A neves német gazdasági elemző ugyanakkor nincs meggyőződve arról, hogy az agrártermelők és más célcsoportok jövedelme ebbe a kategóriába tartozna. Ezért szükségesnek tartja a közös agrárpolitikára fordított források csökkentését, de legalábbis azokon a területeken, amelyek nem hozhatók közvetlenül összefüggésbe az Unióval.
 
Ami a kohéziós politikát illeti, a CEPS nevű brüsszeli agytröszt igazgatója azon a véleményen van, hogy a strukturális alapok tényleges hasznát a pénzek hatékony felhasználása helyett az jelenti, hogy hány százalékukat fordítják növekedést ösztönző beruházásokra. Ebből a szempontból szerinte jó állnak a közép- és kelet-európai országok, a déli tagállamok viszont nem felelnek meg ennek a követelménynek.
 
Daniel Gros két javaslattal is él. Az egyik, hogy előre rögzített nemzeti pénzes borítékok helyett a régiókat tegyék be egy kosárba, és az alapján osszák ki közöttük a forrásokat, hogy mennyire színvonalas és a hozzáadott európai értékkel összhangban lévő pályázatokat nyújtanak be. Másfelől logikusnak tartaná, ha a kutatási források lehívásában különösen sikeres, erős egyetemi háttérrel rendelkező országok lemondanának a strukturális alapokról cserébe azért, hogy több pénzt kapnának az innovációs kosárból.
 
Gros, akárcsak Mario Monti, korábbi többszörös uniós biztos és olasz miniszterelnök szerint a Juncker-terv által bevezetett pénzügyi eszközök nem igazán állják ki a hozzáadott európai érték próbáját, mert a befektetési politikáról célszerűbb lenne nemzeti szinten dönteni. Monti szerint, ha az EU valamit tehetne, az a stabilitási és növekedési paktum szabályainak megreformálása, hogy az nagyobb lehetőséget adjon a közberuházásokra.
 
Nem értett egyet ezzel a megközelítéssel Alexander Stubb, az Európai Beruházási bank (EIB) alelnöke, aki úgy látja, hogy miután 2020 után eleve kizárható az uniós költségvetési források növelése, mindkét módszerre, a vissza nem térítendő támogatásokra és a pénzügyi eszközökre is szükség van.
 
A korábbi finn kormányfő meglehetősen borúlátóan nyilatkozott az EU 2020 utáni pénzügyi kereteinek alakulásáról, a belső kiadási prioritások részleges átstrukturálását jósolva.
 
Mario Monti szerint ugyanakkor négy szempont is azt a feltételezést erősíti, hogy a közös büdzsé 2020 után nagyobb változáson megy majd át, és egyáltalán nem biztos, hogy végül kevesebb pénz lesz a közös kiadásokra. Először is arra mutatott rá, hogy még soha nem volt olyan nagy az eltérés az európai polgárok EU-val szemben támasztott elvárásai és az EU rendelkezésére álló pénzügyi források között. Másodszor: a Brexit szükségszerűen változásokat generál majd az uniós költségvetésben. A harmadik: még egyetlen többéves keretköltségvetési javaslatot sem előzött meg olyan átgondolt, kiterjedt és érdemi vita, mint a 2020 után következőt.
 
A negyedik észrevétele pedig az, hogy a biztonság (migráció, terrorizmus stb.) előtérbe kerülésével a választópolgárok érdeklődése az elosztható jövedelmekről a biztonság, mint közjó felé fordul. Ezt a közjavat azonban – szerinte – nemzeti szinten egyre kevésbé képesek előteremteni a populisták és nacionalisták által szorongatott kormányok, melyeknek ezért jól felfogott érdekükben az uniós költségvetés ilyen célú felhasználása.

Eddigi hozzászólások (0)

Twitter
Facebook