Brexit után két éves átmenetet és ez alatt brit befizetést ajánl Theresa May

Brüsszel, 2017. szeptember 22.
A brit miniszterelnök pénteki firenzei beszédében érdemi újdonságot az első értékelések szerint elsősorban a Brexit utáni két éves átmenetre javasolt változatlan kölcsönös piaci hozzáférés, a regisztrálástól eltekintve változatlan szabad munkavállalás ígérete, és ez idő alatt a fennálló uniós pénzügyi kötelezettsége teljesítésének kilátásba helyezése jelentett.
Theresa May firenzei beszédéhez a brit kormányzati kommunikáció két hete folyamatosan készítette elő a terepet – így egyebek között a szeptemberi tárgyalási fordulót is a beszéd utánra, jövő hétre halasztották, mondván, hogy „fontos bejelentésekre” kerül majd sor -, amihez képest első értékelések szerint tulajdonképpen kevés hangzott el.

Egy részük – például az egymás területén élő állampolgárok jogaira, vagy az észak-ír megállapodás tiszteletben tartására vonatkozó kitételek – már rögzítésre kerültek az eddig brit tárgyalási pozíciókban, miközben egy sor, a tárgyalások első szakaszában kitárgyalandó konkrétum kapcsán a beszéd változatlanul felszínes, vagy eleve témát kerülő volt.

Európai uniós részről egyébként is némi frusztrációval tekintettek a beszéd elé annyiból, hogy miért kell az uniós tárgyaló küldöttségnek magától a brit kormányfőtől hallania mindazt, amiről a tárgyalások megkezdése óta elviekben a brit küldöttséggel kellene közvetlenül egyeztetnie.

Megfigyelők ennek kapcsán figyelemre méltó mozzanatként említették, hogy EU-oldalon eleve elhatározott tény volt, hogy a beszédre nem európai tanácsi (tehát kormányfői) szinten, hanem közvetlenül az EU főtárgyalója, Michel Barnier révén reagálnak majd. Barnier pedig már a beszéd elhangzása előtt – kedden, szintén Olaszországban (Rómában, az olasz parlament szakbizottsága előtt mondott beszédében) – előre világossá tette, hogy uniós részről a jelenlegi fázisban már nem retorikát és politikai elveket, hanem közvetlenül asztalra tett tárgyalási pozíciókat várnak.

Az utóbbiak dolgában a May-beszéd legfontosabb konkrétuma tehát a brit tagság megszűnte utánra javasolt két éves – ahogy ő fogalmazott: végrehajtási – időszak volt (eddig uniós részről egyébként inkább három évet tartott kívánatosnak mindenki). Ez alatt az idő alatt a felek között az „egymás piacaihoz való hozzáférés feltételei a jelenlegivel megegyezőek” lehetnének, az EU-polgárok szabad munkavállalásában nem állna be változás, leszámítva azt, hogy attól kezdve regisztrálniuk kell majd magukat. (Az utóbbit ugyan nem bátorítja az EU alapszerződése, de nem is tiltja azt.)

Az EU részről legnagyobb érdeklődéssel várt színvallás a költségvetési kötelezettségek kapcsán a reméltnél ugyanakkor kissé szűkszavúbb lett. Most először ugyan a brit miniszterelnök formálisan is megerősítette, hogy – a „végrehajtási időszak két éve alatt” – London az EU költségvetésével szembeni kötelezettségeit is teljesíti majd (folytatja tehát az addigi szinten álló költségvetési hozzájárulását, amiről szakértők rögtön megerősítették, hogy a korábbi kiszivárogtatásokkal megegyező módon mintegy 20 milliárd eurót fog kitenni).

De nem hangzott el semmi az azon túlnyúló pénzügyi terhekről, legyen bár szó nagyobb volumenű és ezért időben tovább tartó – de az előzetes kötelezettségvállaláson alapuló – közösségi projektekről, vagy például a közösségi nyugdíjak finanszírozásában való jövőbeni brit részvételről.

Szakértők rögtön emlékeztettek arra, hogy a Michel Barnier által folytonosan hangoztatott uniós álláspont szerint az EU-brit kapcsolatok jövőjéről csakis akkor kezdhető érdemi egyeztetés, ha a „válás” három legfontosabb vonatkozását tisztázták, és ezek egyike valamennyi brit pénzügyi vonatkozású kötelezettségvállalás teljesítése, aminek esetleges sérülésével Barnier szerint a jövőépítéshez szükséges bizalmi alap is arányosan sérülne.

May egy további fontos ponton tett még kisebb engedményt: az EU oldalon meghatározó jelentőségűnek minősített kérdésben, a közös ügyek esetében az Európai Bíróság joghatóságának megőrzése kapcsán ha brit részről közvetlen elfogadást nem is mutatott, de meglebegtetett egy olyan hibrid lehetőséget, miszerint – például EU-állampolgárokat érintő ügyekben – az illetékes brit bíróság (fenntartva kizárólagos illetékességét) döntésénél valamilyen formában figyelembe vehetné a luxembourgi bíróság vonatkozó ügyben hozott véleményét. Ennél világosabb kifejtésre ez ügyben nem került sor.

A brit miniszterelnök amúgy beszéde nagyobb részét inkább a brit kilépési szándékok és okok újbóli ismertetésének, valamint a jövőbeni kapcsolatok remélt mibenlétének szentelte. A múltról szólva megismételte, hogy miközben kontinentális partnerei láthatóan sok előnyét látják az általuk választott szuverenitás-megosztási modellnek, „az Egyesült Királyság valahogy sohasem tudta otthon érezni magát” ebben a közegben. Ennyiből a tavalyi népszavazás igazából annak deklarálása volt, hogy a britek többsége az együttműködési előnyöknél is előbbre tartja „a közvetlen kontroll” visszaszerzését.

Mindebből a jövőre nézve szerinte az is következik, hogy az EU és Nagy-Britannia egy új partneri viszonyt kell, hogy kialakítson, amelyben brit részről továbbra is az „EU-val kéz a kézben” akarnak majd haladni, de nem akarnak tovább annak része lenni. Ezért tehát a januári kormányfői beszédében lerakott sarokkövek most is változatlanok: Nagy-Britannia a tagság megszűnte – és az átmeneti idő lejárta – után semmilyen formában nem akar az egységes uniós belső piac, illetve az EU vámunió része maradni, hanem helyett „új, bátor, kreatív és stratégiai partneri viszony” kiépítését javasolja.

Azt előre jelezte, hogy kereskedelmi-gazdasági vonatkozásban a jelenlegi brit kormány nem tartja elfogadhatónak sem a „norvég modellt” (az Európai Gazdasági Térség részeként bekapcsolódni az EU-piacba), mert az „nem adná meg a britek számára a születő döntések feletti demokratikus ellenőrzést”, sem pedig a héten hatályba helyezett EU-kanadai szabadkereskedelmi és befektetési megállapodást, mert azt meg brit részről „nem éreznék elegendőnek”.

A leendő „új partnerség” egyébként a gazdasági mellett értelemszerűen kiterjedne a katonai, védelmi, biztonságpolitikai területekre is: ez utóbbiakról a miniszterelnök asszony részletesen szólt, úgy vélve, hogy a meglévő együttműködési formákat kiegészítve „új szerződést” kellene majd kötni a hazája és az Európai Unió között.

A beszédet követő első reakciók, miként az várható volt, vegyesek voltak (erről ásd még külön anyagunkat). A teljes és azonnali kilépésért kampányoló Nigel Farage abban összegezte May üzenetét, hogy a miniszterelnök „csak szóban akarja ott hagyni az EU-t”, valójában az addigi viszonyból „a nagy rész” továbbra is megmaradna. May másik eurószkeptikus ellenlábasa, a kabinettag Boris Johnson külügyminiszter ugyanakkor twitterjében lelkesen dicsérte May beszédét, mint ami szerinte „pozitív, optimista és dinamikus volt”. „Csak így tovább!” - tette hozzá.

A brüsszeli Politico idézett egy névtelenséget kérő „vezető beosztású EU-diplomatát” is, aki úgy vélte, hogy May-beszéd „korlátozott elmozdulást” mutat, ugyanakkor óvott attól, hogy amit a brit politika „engedménynek” minősít, azt minden esetben csakugyan annak is tekintsék.

Az a tény például, hogy az átmenet két éve alatt London folytatja befizetéseit a közösségi kasszába, szerinte nem engedmény, hanem „logikus dolog”, ami egyaránt fakad a korábbi kötelezettségvállalásból, valamint annak igényéből, hogy ez idő alatt Nagy-Britannia hozzáférhessen az egységes piachoz.

Eddigi hozzászólások (0)

Twitter
Facebook