Kizárható-e bárki is az EU-ból? (Háttér)

Brüsszel, 2017. április 9. | Fóris György
A CEU-ügy, majd pedig a civil szervezetekre vonatkozó törvény beterjesztése nyomán politikai nyilatkozatokban és sajtójelentésekben egymást érték az elmúlt napokban a találgatások arról, hogy Magyarországot bizonyos feltételek nem teljesítése esetén a többi tagtárs "kizárhatja" az Európai Unióból.
A CEU-ügy, majd pedig a civil szervezetekre vonatkozó törvény beterjesztése nyomán politikai nyilatkozatokban és sajtójelentésekben egymást érték az elmúlt napokban a találgatások arról, hogy Magyarországot bizonyos feltételek nem teljesítése esetén a többi tagtárs "kizárhatja" az Európai Unióból.

A lavinát a The Times egy héttel ezelőtti "értesülése" indította el, amit egy "meg nem nevezett" magas beosztású tagállami forrás nyilatkozatára alapozott. Ez utóbbi állítólag úgy fogalmazott, hogy amennyiben Magyarország és Lengyelország továbbra is elzárkózik menekültek átvételétől, úgy a többiek, "megelégelve az együttműködés megtagadását", többségi határozattal kirakhatják ezeknek az országoknak a szűrét az Unióból.

Az "értesülésre" azóta is sokan hivatkoznak. Pedig mindez ebben a formában biztosan nem lehetséges. E vélelmezés útnak indítása tipikus brit médiatévedés volt. A Lisszaboni Szerződésig jogi alapja voltaképpen még annak sem volt, hogy miként lehet kilépni az Európai Unióból, (mint ahogy továbbra sincs ilyen jellegű szabályozás a közös pénz, az euró önkéntes elhagyására). Az egyszerű "kizárás" lehetőségét pusztán tagállami többségi akarat alapján pedig végképp, még csak áttételesen sem rögzíti sehol az alapszerződés.

Nyilván jó okkal: az alapító szándék ugyanis kezdettől fogva kerülni akarta, hogy aktuálpolitikai tagállami viszonyok alapján kormányok egymás ellen felléphessenek. Aki egyszer tag, annak státuszát attól kezdve az érvényes uniós "alkotmány", nem pedig adott politikai vezetők szándéka határozza meg.

Ami ehelyett lehetséges, az annak vélelmezése, hogy egy, vagy több tagállam kimutatható módon "rendszerszerűen és tartósan" eltér az alapszerződésben foglaltaktól - és ez elvben éppen úgy lehet tételes jogsértés, mint értékek, alapelvek tételesen már nehezebben megragadható "szövegétől és szellemiségétől" való eltávolodás.

Ez az EU-szerződés sokat emlegetett 7. cikke, aminek emlegetése azonban többnyire szintén nem kis leegyszerűsítéssel történik. Az, hogy valamely ország kapcsán felmerül a 7. cikk alkalmazásának a szándéka/lehetősége, még egyáltalán nem jelenti automatikusan az érintett ország elítélését, még kevésbé büntetését. A 7. cikk szerinti eljárás túlnyomórészt elsősorban tájékozódást, vizsgálatot, konzultációt jelent. És csak az elég távoli végső fázisban merül fel, hogy kitartó egyet nem értés esetén az érintett országo(ko)n kívül atöbbi tagállam egyhangúan úgy dönt, hogy ilyen körülmények között nem érzik fenntarthatónak a kérdéses tagtárs(ak) addigi státuszát, és ezért korlátozzák tagországi létében/létükben (ennek végletes eszköze a szavazati jog ideiglenes felfüggesztése).

Kizárásnak azonban ez sem kizárás. Más kérdés, hogy egy ilyen fordulat már rávezethet egy olyan útra, amelyen haladva az érintett tagállam alkalmasint egyre kevésbé szívesen marad meg tagállami helyzetében, és egy ponton túl - brit mintára - ő kezdeményezi immár a kilépést. Más szóval: kizárni csakúgy, megorrolásból, rosszallásból biztos nem lehet. Időben meglehetősen elnyújtott, több szakaszból álló folyamat eredményeként azonban "kiutálni" már jobb eséllyel igen.

Ahol a "kizárás" hamarabb - és most pusztán formai szempontból - már szóba jöhet, az az Európai Parlamentben addig élvezett frakciótagság. Az Európai Néppárt megfelelő belső eljárások lefolytatása és többségi határozat alapján alkalmasint dönthet úgy, hogy nem tekinti többé a politikai csoporthoz tartozónak valamely tagállam delegációját. Ennek azonban elég nagy a politikai durranása, és ami a frakcióra nézve súlyosabb: kellemetlen szavazatvesztéssel jár. Más szóval: ilyen radikális lépésre egy adott frakció nyilván csak akkor szánja el magát, ha ellenkező esetben a politikai tőkeveszteség még az esetleges szavaztveszteséget is meghaladó mértékű lehet.

A frakciók kapcsán amúgy kevésbé ismert az, hogy alaphelyzetben más működési szabályok és megszokások jellemzik őket, mint a nemzeti törvényhozások frakcióit. Az utóbbiaknál a frakcióhoz való tartozás kőkemény szavazati és frakciófegyelmet, feltétlen azonosulást feltételez minden taggal szemben. Az Európai Parlament soknemzetiségű pártcsoportjainál ez nem lehetséges. Mindig adódhatnak olyan ügyek, amely kapcsán valamely frakció-delegáció - amely amúgy túlnyomórészt hasonló ideológiai alapon áll, mint az adott pártcsoport - nemzetállami érdekekre hivatkozva nem tud a többiekkel éppen együtt haladni.

Ebből is következik, az EP-frakcióknál nem a kiszavazás, hanem a teljes együttszavazás a ritkaság. Éves jelentések szerint a jellemző átlag a 65-75 százalékos együttszavazás, (ez amúgy éppen a legfegyelmezettebbnek tekintett néppárti frakciónál szokott a legtöbb, 75 százalékos lenni, míg a szabad véleményt alapelveinél fogva is támogató liberálisoknál nem ritka az 50-55 százalék sem...)

Mindez tehát azt is jelenti, hogy az EP-frakciókon belüli szóródás és különbözőség jobban megengedett, mint egy nemzeti parlamenti frakciónál. Nemcsak esetenkénti véleménykülönbséget, de még másként szavazást is intézményesítetten tolerál. Persze nem állandóan, de nem is csupán egyszer-egyszer. Ez alapján is válhat érthetőbbé, ha például az Európai Néppárton belül a különböző országokból érkező különböző nemzeti delegációk eltérő módon viszonyulnak a magyar kormánypárt politikájához. Merthogy már eleve eltérő az alapállásuk, és máshol vannak a küszöbszintek... Végül is egy EP-frakció nem zárt politikai párt, hanem pártpolitikai gyűjtőcsoport.

A menekültkvóta-ügyre visszatérve, fontos rámutatni, hogy igazából kétféle kvótakérdés lehetséges (és jellemző módon a The Times értesüléséből nem derült ki, hogy a "jól értesült forrás" melyik kapcsán vélelmezte a "kizárási büntetés" lehetőségét...) Egyfelől készül egy átfogó jogszabály-tervezet, ami egyebek között a dublini rendszer reformját is magában foglalja, és ami kilátásba helyezne - külön beazonosított esetben - bizonyos kötelező menekültátvételi kötelezettséget. Ezt a jogszabályt azonban még nem fogadták el, vita tárgya, nyilván csúcsszinten is visszatérnek még rá. "Büntetést" tehát első körben még csak el nem fogadása esetére lehetne kilátásba helyezni, ami így aligha valószínű.

Létezik ezen kívül a 2015 szeptemberében született EU-tanácsi döntés, amelyik a 78.3-as szolidaritási paragrafus alapján többségi szavazással írta elő több tízezer olaszországi és görögországi menekült kötelező átvételét valamennyi tagország számára. Magyarország - és Szlovákia - ezt jelenleg azon az alapon nem hajtja végre, hogy jogosságát megtámadta az Európai Bíróság előtt (az első tárgyalási forduló amúgy május 10-én esedékes ez ügyben). Nem kizárható, hogy a luxembourgi Bíróság végül Magyarországnak ad igazat. Mindenesetre, ha mégsem, a végre nem hajtás büntetése akkor is csak ezt követően jöhet szóba, formális kötelezettségszegési eljárást feltételez majd, és a tagság megvonását ez sem vonhatja maga után.

Ami a közösségi pénzek "büntetésből" történő befagyasztását illeti, a helyzet lényegében itt is hasonló a kizáráshoz. Az EU hét éves keretköltségvetését ugyanúgy kötelező erejű jogszabály rögzíti, mint az éves közösségi költségvetést, aminek - jogi értelemben vett - státusza lényegében nem különbözik a tagállamok éves költségvetési törvényeitől. Törvény, tehát kötelezően végrehajtandó.

Ad hoc politikai alapon, pusztán azért, mert egyes országok megharagudtak másokra, nem lehet belenyúlni. (Tény, hogy Magyarország esetében egyszer már merült fel az a - végül nem alkalmazott - lehetőség, hogy átmeneti időre befagyasztják egyes felzárkóztatási pénzek folyósítását. Ez azonban nem politikai "nem szeretlek" okokon alapult - formálisan legalábbis -, hanem a túlzott mértékű költségvetési hiány tartós fennmaradásán (illetve a megszüntetéséért tett magyar kormányzati lépések elégtelennek ítélésén). Hasonló helyzetben eurótag EU-országok büntető százalékot fizetnek be a közös költségvetésbe. A nem-eurótag Magyarország esetében a kohéziós pénzek átmeneti elvonása számított (volna, ha végrehajtják) az akkori többségi vélemény szerint adekvát retorziónak.

E mögött azonban volt bizonyos szakmai (részben jogi) kapcsolódás és megfelelés a különböző tényezők között. Ugyanilyen alapon azonban már nem lehet hasonló megfelelést kimutatni a között, hogy adott ország hány menekültet fogad be, illetve hogy folyósítható-e neki a már jogszabályilag odaítélt közösségi támogatás.

Pénzek kapcsán - "büntetésként" - igazából csak az képzelhető el, hogy az új hétéves keretköltségvetés kitárgyalásakor azon országok, amelyek úgy érzik, hogy menekült ügyben nem kaptak elég támogatást és szolidaritást x ország(ok)tól, az új büdzsé alkuja során meggátolják, hogy ugyanezen x ország(ok) bizonyos forrásokhoz, folyósításokhoz (azok remélt mértékéhez) hozzájuthassanak majd. Ilyen újabb alkudozás legközelebb 2018-ban kezdődhet, az elvben 2019-ben elfogadandó, 2021-2027 közötti időszakra vonatkozó hét (vagy akkor már talán csak öt) éves újabb keretköltségvetésről.

Eddigi hozzászólások (0)

  • Hírlevél
  • Legolvasottabb
  • Megosztva

Hírlevelünket csak előfizetőink olvashatják. Kérjük, jelentkezzen be itt.
Bővebb információ az előfizetésről itt.
Aktuális számunk témái:

  • Brüsszel jövő héten hoz döntést a lengyelek ügyében
  • Brüsszelt is "megtalálta" a Soros-ellenes kampány
  • Döcögve kezdődtek a tárgyalások a brit kilépésről
  • Egyre több tény támasztja alá a kettős élelmiszerminőséget
  • Magyar kezdeményezés az európai szójatermelés felfuttatására
  • Az első eredmények a hibrid-fenyegetések elleni harcban
Twitter
Facebook